A Gyémántok az örökkévalóságnak után az addigi James Bond, Sean Connery végérvényesen úgy döntött, szögre akasztja a 007-es elegáns öltönyét és megbízható Walther PPK-ját. (Tíz évvel későbbi visszatérése a Never Say Never Again-nel csupán Kevin McClory ügyes sáfárkodása a Fleming regények szerzői jogával - az 1983-as év "hivatalos Bond-filmje" majd az Octopussy lesz.) Connery egy interjújában elmondta: minden vágya az volt, hogy saját golfpályája és saját bankja legyen. Mivel a '70-es évek elejére már mindkettővel rendelkezett, teljesen fölöslegesnek érezte Bond-filmek forgatásával múlatni az időt. A készítők így kénytelen voltak új 007-es után nézni.

 

A keresés nem tartott túl sokáig, mivel már a Dr. No előkészületei idején felfigyeltek egy fiatal angol színészre - aki időközben hihetetlen népszerűségre tett szert Az Angyal (The Saint) című tévésorozattal. Simon Templar egyfajta modernkori Robin Hood volt, azzal a különbséggel, hogy a meglopott gazdagok javaiból a szegényeknek nem adott semmit. A szereplőre jellemző kifinomult humor és elegáns megjelenés ideális 007-es ügynökké tette Roger Moore-t, jóllehet, neki és a Bond-stábnak igyekeznie kellett, nehogy a jellegzetes szemöldökfelvonás és a hihetetlen kalandok láttán a néző úgy érezze, Az Angyal egyik epizódját nézi éppen a moziban. Ráadásul arra is kínosan ügyelni kellett, hogy a Moore-féle Bond ne a korábbi Connery-Bond utánzata legyen, "angyalibb arccal" - és határozottan kevesebb testszőrzettel. A különbségek kihangsúlyozása miatt az alkotók elhagyták a Sean Connery-hez köthető, jellegzetes ügynök-allűröket (például a Live And Let Die-ban Bond egyszer sem kér vodka-martinit), ám eme "szentségtörések" ellenére az új színészt meglepően hamar elfogadta a közönség. Olyannyira, hogy sokaknak Roger Moore finom humora sokkal szimpatikusabb Bond-vonássá vált, mint a korábbi színész nyers skótsága. (A sokadik Roger Moore-film után már megfigyelhető egy olyan tendencia, hogy ha mondjuk Bond egy csinos kémnővel kerül szembe, aki egy apró pisztolyt fog rá, akkor a jelenet a két színész esetében kétféleképp folytatható. Moore Bondként elsüt valami szellemességet, majd megcsókolja a nőt - míg Connery alighanem szó nélkül felpofozza, mielőtt ágyba vinné...)

 

Az 1973-as Live And Let Die nem spórol az eredeti Fleming-regények egyik legfontosabb elemével, a Karib-tengeri szigetvilág izgalmainak bemutatásával. Táncoló jamaicaiak színes forgataga, misztikus woodoo-szertartások, cápák, aligátorok, mérgeskígyók, trópusi drogok, motorcsónakos üldözés... Minden együtt van egy kiváló filmhez - sajnos azonban az eredmény inkább hasonlít azokra a népszerű, régi kalandfilmekre, amelyekből Spielberg és Lucas is merítettek az Indiana Jones-filmek készítésekor. Ráadásul az Élni és halni hagyni-ból sok olyan elem hiányzik, ami a kötelező jamaicai helyszínen túl Bond-történetté tesz egy Bond-történetet - pedig Guy Hamilton rendezőnek (különösen egy Goldfinger és egy Diamonds Are Forever levezénylése után) elvileg kisujjból kéne kiráznia az ilyesmit.

 

Mivel indít egy "tipikus" Bond-film? Mini-történettel, ahol a derék 007-est láthatjuk, amint felrobbant valamit, vagy leszámol valakivel - mintha csak egy régivágású kalandfilm-sorozat előző részének végét csíptük volna el. Ez az Élni és halni hagyni-ból teljességgel hiányzik, helyette kapunk egy ENSZ-közgyűlést (magyar felszólalóval és nevetségesen bárgyú gyilkossággal); egy New Orleans-i jazz-temetést (amely szó szerint gyilkos humorával - "Ki a megboldogult?" "Maga..." - már előrevetíti az egész film könnyed hangvételét), és egy félelmetes emberáldozós jelenetet San Monique szigetén, a már említett kalandfilmes stílusban. A szokásos, formás női idomokra vetített betűkkel operáló főcím után Bond általában az MI6 londoni főhadiszállásán kapja meg az eligazítást. Itt M (Bernard Lee) és Miss Moneypenny (Luis Maxwell) egyenesen Bond házába csörtetnek, hogy kiadják az ukázt: három ügynök meghalt, Bond azonnal csomagoljon, irány a Bahamák. Útravalóul mindössze egy Rolex órát kap (beépített mágnessel és körfűrésszel, ahogyan azt megszokhattuk) - de nem a jó öreg Q-tól. Tom Mainkiewicz tehát újabb Bond-forgatókönyvírókra vonatkozó szabályt szegett meg (Desmond Llewelyn nem is szerepel ebben a filmben).

 

A küldetés és a szuperkütyü már megvan, itt az ideje, hogy a 007-es elkezdje a nyomozást - jó szokásához híven Londontól több ezer kilométerre. Bond természetesen nem Sherlock Holmes-módjára (kemény agytornával, racionális bizonyíték-elemzéssel, stb.) következteti ki, hogy kik a rosszfiúk és hol a búvóhelyük, éppen ellenkezőleg. A Főgonosz válogatott bérgyilkosokat küld a 007-es nyakára, akik sokszor a lehető legelképesztőbb módon próbálják elveszejteni hősünket - ahelyett, hogy egy alkalmas időpontban hidegvérrel golyót röpítenének a fejébe. E tekintetben az Élni és halni hagyni sem lóg ki a sorból, sőt, a jelenet, amelyben Bondot egy aligátoroktól hemzsegő tó kellős közepén hagyják egy apró szigeten, kifejezetten ötletes kivégzés (lenne, ha a 007-es nem ugrálna végig olimpikonokat megszégyenítő eleganciával a krokodilok hátán, egészen a partig).

 

Idővel természetesen felbukkannak a Bond-lányok is. Az első, egy ügyetlen kettős ügynök, Rosie Calver (Gloria Hendry). Ő segít Bondnak eljutni a Főgonsz rejtekhelyéig (aki ezúttal egy politikus, sötét bőrrel és még sötétebb gondolatokkal, ráadásul kábítószercsempész mellékállással), de csúnya halált hal, mikor a gazfickóknak már nincs rá szükségük. Természetesen felbukkan egy másik nő is: a hamvas szépségű Solitaire (akit az Onedin család ártatlan tekintetű üdvöskéje, Jane Seymour alakít), aki kénytelen-kelletlen udvari jósnőként segíti Kanangát - egészen addig, amíg Bond meg nem fosztja a... fogalmazzunk úgy, rabláncától.

 

A 007-es kiszabadítja Solitaire-t Kananga fogságából, de a biztonságot jelentő CIA főhadiszállást már nem érik el: a Főgonosz zsoldosai páratlan üldözési jelenetekben nehezítik meg a menekülők dolgát. Nyaktörő kergetőzést láthatunk a sportrepülőtéren, majd ezt követi egy még látványosabb: a motorcsónakos menekülés New Orleans mocsaras holtágaiban igazi csemege a műfaj szerelmeseinek, mely nem nélkülözi a humort sem (a bérgyilkosok félszigeteken átugrató csónakjai kerti úszómedencékben, vagy épp egy esküvői sokadalom ünnepi tortájának közepén végzik). Nem maradhat el a Főgonsz magánhadseregéből testi erejével vagy különös adottságaival kilógó Bikanyakú Martalóc sem, akinek ősképe hagyományosan Odd Job, a Goldfinger pengekalapos kínaija. A Élni és halni hagyni-ban egy hórihorgas, kampókezű néger tölti be ezt a szerepet, aki a rá szegezett pisztoly csövét is vigyorogva hajlítja el (és Bond is csak úgy tud fölébe kerekedni, hogy kihajítja egy száguldó vonatból).

 

A hagyományos Bond-forgatókönyv egy ponton azonban átvált kalandfilm-stílusba: Solitaire-t elrabolják Bondtól, és San Monique szigetére viszik, hogy ott egy póznához kötözve, nagyszabású woodoo szertartás keretében áldozzák fel. A sziget tele van trükkös szerkezetekkel: póznára tűzött koponyákba rejtett mozgásérzékelővel, vagy a Halál Hercegét a hívők közé repítő, sírgödörbe épített lifttel. Bond és a vadak fogságából frissen kimentett, tüneményes védence teljesen véletlenül talál rá az utóbbira - mely minő véletlen, épp a Főgonosz földalatti titkos rejtekhelyére vezet. Itt már ismét egy olyan jelenet következik, amely a Bond-filmek elmaradhatatlan epizódja: az ellenfél, aki immáron biztos a győzelmében, körbevezeti a 007-est rejtett birodalmában, és elmondja neki a Nagy Tervet. Őfelsége titkosügynöke ilyenkor általában két dolgot tesz. Vagy a "körséta" alkalmával piszkál hozzá valamihez, amivel egy csapásra tönkreteheti a Főgonosz mesterkedéseit; vagy fogságba kerül, ahonnan rövid úton kiszabadul, és immár egyedül kóborolva a Titkos Objektumban, kíséret nélkül találja meg annak leggyengébb pontját.

 

A Live And Let Die sajnos itt, az utolsó felvonásban is felemásan teljesít. Kanangának ugyanis nincsenek világuralmi ambíciói, nem lopott el atom-tengeralattjárót vagy kódfejtőt egyik nagyhatalomtól sem, és még csak egy nyavalyás lézerágyúval felszerelt műholdja sincsen. Ő egyszerűen csak kábítószert termeszt egy szigeten, amit woodoo papokkal és gyilkos csapdákkal véd a kíváncsiskodóktól. Bond így tulajdonképpen egy egyszerű, hétköznapi bűnözőt tesz el láb alól (tegyük hozzá, igen nevetséges módon: sűrített levegővel töltött patron nyom le Kananga torkán, amitől az felfújódik és szétrobban...), ami valljuk be, nem túl elegáns cselekedet egy felsőligás szuperkém részéről. Pedig a misztikus környezet szinte adja magát a világraszóló összeesküvésekhez: a woodoo-babákkal irányított ENSZ-politikusok csillagászati összegeket szavaznak meg a közgyűlésen Kananga karibi drogparadicsomának, a Nagy Fekete Ember pedig átkokkal és rontásokkal végez a kábítószerüzletben érdekelt rivális bandák vezetőivel, hogy egymaga irányíthassa az összes nemzetközi bűnszervezetet...

 

Az Élni és halni hagyni-ból azonban egész egyszerűen hiányzik az a bizonyos Nagy Tét, ami indokolná egy duplanullás ügynök bevetését - így a végeredmény szórakoztató kalandfilmnek kiváló, Bond-történetként azonban korántsem állja meg a helyét.

 

 

 

Mint ahogyan a sorozat előző darabjai, az Élni és halni hagyni is átesett a DVD-megjelenés alkalmából egy igen impresszív, kockáról-kockára történő digitalizáláson, és egy 5.1-es hangújrakeverésen. Az eredmény több, mint lenyűgöző. A film felújított változata immár a készítők audiókommentárjával is végignézhető, az extra lemez pedig számtalan további érdekességet tartalmaz a Bond-rajongók számára. Az MI6 rejtekhelyén ezúttal igen érdekes dolgokat találunk: egy húszperces archív dokumentumfilmet a Live And Let Die forgatásáról, egy összeállítást a moziplakát születéséről (Live And Let Die Conceptual Art), és egy fergeteges kabarérészletet egy 1964-es Szeszélyes évszakok-jellegű tévéműsorból, ahol a szemtelenül fiatal Roger Moore a szabadságát töltő James Bondként űz gúnyt a kémek világából.

 

A 007-es küldetés opcióban tematikus sorrendben nézhetjük végig a film egyes jeleneteit (például külön a Bond-lányok belépőit, külön a 007-es által bejárt helyszíneket, stb.) eredeti nyelven. A Küldetésdosszié menüben még egy fél órás werkfilmet találunk (szerencsére nem ugyanazokat a kulisszatitkokat árulja el, mint az MI6 rejtekhelyén őrzött párja), valamint itt kapott helyet egy másfél perces jelenet a jazz-temetésről, és egy kisfilm, melyben Roger Moore-t láthatjuk a sárkányrepülős jelenet próbáján és éles felvételén.

 

A Propagandaminisztérium menüpontban tévé- és mozielőzeteseket, valamint korabeli rádiószpotokat találunk, majd a szokásos képgaléria zárja az extrák sorát. (Az audiókommentár csak angol, a többi extra viszont magyar felirattal is megnézhető) A duplalemezes DVD-hez a többi filmnél már megszokott igényes papírtok, valamint a forgatással kapcsolatos érdekességeket tartalmazó pár oldalas füzet is jár. Nem kétséges: a James Bond filmek kétlemezes, különleges kiadása alaposan leiskolázta a mostanság itthon megjelenő kiadványokat, tartalomban és kinézetben egyaránt.

 

 

 

 

Eredeti cím: Live And Let Die

Ősbemutató: 1973. július 6.

Hazai bemutató: n.a.

Játékidő: 116 perc

 

Rendező: Guy Hamilton

Szereplők: Roger Moore, Jane Seymour, Yaphett Kotto, Gloria Hendry, Geoffrey Holder, Bernard Lee

Forgatókönyvíró: Tom Mainkiewicz

Producer: Harry Saltzman, Albert R. Broccoli

Operatőr: Ted Moore

Vágó: Bert Bates, Raymond Poulton, John Shirley

Zene: George Martin

 

 

Képarány: 16:9

Hangok: magyar, angol, cseh, lengyel 5.1

Feliratok: magyar, angol, cseh, lengyel, bolgár, horvát, ivrit, izlandi, portugál, román, török

Extrák: Interaktív menü, kisfilmek: Bond 1973: The Lost Documentary(20:44'), Live And Let Die Conceptual Art (1:38'), Roger Moore as James Bond, Circa 1964 (7:43'); jelenetek tematikus elérése, werkfilmek: Inside Live And Let Die (29:45'), On Set With Roger Moore: The Funeral Parade (1:36'), On Set With Roger Moore: Hang Gliding Lessons (3:47'); előzetesek, tévé- és rádióreklámok, képgaléria, audiókommentár

 

(2006. december 5.)