1962-ben egy új akcióhős tűnt fel a vásznon. Bond. James Bond. Hűvös eleganciájú brit tikos ügynök, aki felrázva, és nem keverve issza a Vodka-Martinit, Őfelsége különleges engedélyével lelkiismeretfurdalás nélkül végez a gonosztevőkkel, gátlástalanul elcsábítja az ellene küldött kémnőket - és negyvennégy év után is változatlan népszerűségnek örvend.

 

A 007-es szülőatyja, Ian Fleming állítólag egykor maga is ezt az azonosítót használta, amikor a második világháború idején a brit tikosszolgálat elhárító tisztjeként tevékenykedett. A hírszerzésnél eltöltött évek alatt, majd később, tőzsdeügynökként és a Reuters valamint a Sunday Times külföldi tudósítójaként bejárta a fél világot, végül mégis Jamaica szigetén talált rá önmagára: Goldeneye névre hallgató tengerparti nyaralójában 1953-ban megírta első James Bond-regényét, a Casino Royale-t. Majd sorban a többi tizenkettőt. Fleming és az általa megteremtett halhatatlan hős sok tekintetben hasonlít egymásra: mindketten szeretik a gyors autókat, a drága italokat és a dúskeblű nőket, odavannak az elegáns szállodákért, a művészi gonddal összeállított vacsorákért - és úgy általában az angol ipar hagyományosan megbízható termékeiért, legyen az öltöny, szivar, vagy villanyborotva.

 

Fleming saját bevallása szerint mindig is puszta kedvtelésből írt. Ám idővel a sokadik nagy népszerűségnek örvendő, milliós példányszámot produkáló regénye után úgy érezte, itt az ideje, hogy kitalált hőse a könyvesboltok bestseller listái után a filmvilágot is meghódítsa. A kezdeti lelkesedése azonban hamarosan alábbhagyott, mivel a Thunderball, amely eredetileg nem is regénynek, hanem filmforgatókönyvnek indult, nem nyerte el a producer-világ tetszését. A CBS csatorna (amely már 1954-ben leforgatott egy igen vérszegényre sikerült Casino Royale tévéfilmet) 1958-ban megkereste Fleminget egy sorozat-tervvel, aki el is készítette hat epizód vázlatát, ám végül nem valósult meg egyik ötlete sem. Hasonló sorsra jutott az NBC félórás epizódokból álló kalandfilm sorozata is, a Jamaica parancsnok - bár ennek egyes elemei később visszaköszöntek a Dr. No forgatókönyvében. Kevin McClory, aki egykor a Thunderball regény- és forgatókönyv-változataiba is besegített, szintén el akart készíteni ezidőtájt egy filmet James Bond, a titkosügynök címmel, ám kellő mennyiségű pénz híján ez a próbálkozás is zátonyra futott.

 

Filmes berkekben úgy tartották, hogy a Fleming-regények népszerűségénél csak a Bond-történetek megfilmesítése körüli jogi huzavona nagyobb. Ekkor bukkant fel színen két igazán "nehézsúlyú" producer: Harry Saltzman és Albert R. Broccoli. Nem egyik vagy másik regény érdekelte őket, hanem az összes, és rendelkezésükre állt annyi pénz, hogy - a Casino Royale kivételével - megvásárolják mind az addigi, mind a később megjelenő Bond-történetek filmjogát. A producer-páros igen elszánt volt, mindent egy lapra tettek fel. Kezdettől fogva egy egész sorozatra való, látványos kémfilmben gondolkoztak, és kifejezetten e célból alapították meg az EON filmstúdiót (beszédes név, amely jelmondatukra - Everything or Nothing, mindent vagy semmit - utal), majd szerződést kötöttek az United Artisttal a Bond-filmek anyagi támogatására. Számításuk bevált: a türelmetlenségéről és a 007-es filmjeibe csempészett zseniális ötleteiről híres Saltzman, valamint a kövérkés, jó kedélyű Broccoli (akiről elsőre azt gondolnánk, a zöldség után nevezték el, pedig épp fordítva történt!) egészen a sorban kilencedik Az aranypisztolyos férfi elkészítéséig együtt bábáskodott a sikersorozat fölött.

 

Ám 1962-ben, mikor a két producer úgy döntött, egyesült erővel álmodják vászonra a népszerű brit titkosügynök történetét, még egyáltalán nem volt biztos, hogy megtalálják a megfelelő főszereplőt. Az elvárások hatalmasak voltak: világszerte olvasók milliói ismerték és szerették Ian Fleming hősét, és mindannyiuknak meg volt a határozott elképzelésük arról, hogyan néz ki, mennyire elegáns, és hogy tényleg jobban áll-e a kezében egy Walther PPK, mint a "nőies" Beretta. Saltzman és Broccoli számos brit színészt meghallgatott a szereplőválogatásokon - többek között Roger Moore-t is, aki az akkortájt induló, népszerű tévésorozta (The Saint - Az angyal) miatt csak jó tíz évvel később álhatott be duplanullásként Öfelsége titkosszolgálatába (ez volt az 1973-as Élni és halni hagyni). A producerek viszont pont hogy egy tehetséges, ám kevésbé ismert színészt kerestek, akire élete végéig úgy emlékeznek majd a nézők, mint "a" 007-es.

 

Ez az ismeretlen színész a korábban úszómesterként, koporsófényezőként és tejesemberként is dolgozó Sean Connery volt - aki származását tekintve ugyan nem angol arisztokrata, hanem munkáscsaládból származó skót, ráadásul bozontos szemöldökével és a rendre kivillanó medvebunda-jellegű mellkasával (mai szemmel legalábbis) nem az a kimondottan jóképű és sármos férfi... A Saltzman-Broccoli duó azonban olyannyira bízott új felfedezettjében, hogy rögtön egy több filmre szóló szerződést írattak alá vele. Döntésük végül őket igazolta: a mozilátogatókat meggyőzte Connery robbanékonysága, vibráló egyénisége és személyes vonzereje, mely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az 1962-es Dr. No-val életre kelt Fleming-hős népszerűsége máig töretlen.

 

A legelső Bond-film kedvező fogadtatása persze nem csak a tőkeerős producereknek és a jól megválasztott főszereplőnek (vagy a köztudatba szabályosan berobbanó, modellből lett színésznő, Ursula Andress bájainak) köszönhető, sokkal inkább a jó időzítésnek. 1962 igen mozgalmas év volt: John Glenn asztronauta sikeresen megkerülte a Földet, az addig brit gyarmati státuszban lévő Jamaica kinyilvánította függetlenségét, és ez év végére esett a kubai rakétaválság is, amely napokon át egy pusztító nukleáris háború rémképével fenyegette a világot. Az űrverseny, a jobbára üdülőhelyként ismert Karib-térség "sötét titkai", és az egymásnak feszülő atomhatalmak egy olyan fojtogató légkört teremtettek, amely '60-as évek (és a későbbi időszak) Bond-történeteiben igen népszerű díszletnek bizonyult. A Dr. No már csak azért is tökéletes választás volt egy kémsorozat indító mozifilmjének, mert a fentiek közül mindegyik elem megtalálható benne: Dr. No, az őrült zseni karib-tengeri titkos támaszpontja mélyén focipálya méretű masinákkal zavarja az USA rakétakísérleteit - egészen addig, amíg a britek elsőszámú szuperkémje bele nem löki őt egy radioaktív folyadékkal teli medencébe.

 

Fleming Dr. No-ja még egy kőkemény hidegháborús kémtörténet volt, ami a vásznon némileg szelídült, hiszen a producerek bíztak abban, hogy a Bond-filmek előbb vagy utóbb népszerűek lesznek a vasfüggönyön túl is. Míg Dr. No rakétakísérleteit a regényben a szovjetek pénzelték, a filmben már egy félelmetes nemzetközi terrorszervezet, a SPECTRE az, aki a két nagyhatalom egymásnak ugrasztásával ki akarja robbantani a harmadik világháborút - a félig kínai, robotkezű tudós pedig, mint a politikai rosszakarat szürke statisztája szíves örömest segít a bűnszervezet titokzatos vezérének, az ekkor még teljesen ismeretlen (és a későbbi részekben is csak egy fehér macskát simogató), Blofeldnek. A Terence Young által jó arányérzékkel levezényelt első Bond-film kiválóan felvázolja azt a csapásirányt, amelyet követve később egyre ötletesebb, izgalmasabb és látványosabb 007-es történetek születnek - így alighanem megbocsátható, hogy itt még teljesen hiányzik a jellegzetes főcímzene, és az előtte lejátszódó akciódús "előkaland"...

 

És hogy Q trükkös szerkezetei helyett Bond ezúttal sajnos csak egy hajókoffer méretű Geiger-Müller sugárzásmérőt kap "szuperkütyü" gyanánt a felső vezetéstől.

 

 

A Dr. No a DVD-megjelenés alkalmából átesett egy igen impresszív, kockáról-kockára történő digitalizáláson, és egy 5.1-es hangújrakeverésen. Az eredmény több, mint lenyűgöző. A film felújított változata immár a készítők audiókommentárjával is végignézhető, az extra lemez pedig számtalan további érdekességet tartalmaz a Bond-rajongók számára. Az első kisfilmből (007: Licence to Restore) kiderül, mennyire aprólékos és fáradtságos munka egy régi kópia felújítása. Az MI6 rejtekhelyén az "igazi Q", Geoffrey Boothroyd fegyverszakértő bemutatja, miért jobb a Berettánál az a bizonyos Walther PPK (amely mint tudjuk "úgy megy át mindenen, mint egy tégla az ablaküvegen"). Ugyanitt megnézhetünk egy majd' negyedórás filmet az eddigi húsz Bond-film ünnepélyes díszbemutatóiról.

 

A 007-es küldetés opcióban tematikus sorrendben nézhetjük végig a film egyes jeleneteit (például külön a Bond-lányok belépőit, külön a 007-es által bejárt helyszíneket, stb.) eredeti nyelven. A Küldetésdosszié menüben már húsosabb falatok találhatók: a háromnegyed órás werkfilm (Inside Dr. No), a rendezőt bemutató portré (Terence Young: Bond Vivant) és a korabeli tévéműsor (Dr No 1963 Featurette) igazi csemege lehet a Bond-rajongónak.

A Propagandaminisztérium menüpontban tévé- és mozi előzeteseket, valamint korabeli rádiószpotokat találunk, majd a szokásos képgaléria zárja az extrák sorát. (Az audiókommentár csak angol, a többi extra viszont magyar felirattal is megnézhető)

 

A duplalemezes DVD-khez az alapdobozon túl igényes papírtok, valamint a forgatással kapcsolatos érdekességeket tartalmazó pár oldalas füzet is jár. Összességében tehát elmondható, hogy a James Bond fimek kétlemezes, különleges kiadása alaposan leiskolázza a mostanság itthon megjelenő kiadványokat, mind tartalomban, mind kinézetben.

 

 

 

 

Eredeti cím: Dr. No

Ősbemutató: 1962. október 5.

Hazai bemutató: n.a.

Játékidő: 105 perc

 

Rendező: Terence Young

Szereplők: Sean Connery, Ursula Andress, Joseph Wiseman, Jack lord, Bernard Lee

Forgatókönyvíró: Richard Maibaum, Johanna Harwood, berkley Mather

Producer: Harry Zaltzman, Albert R. Broccoli

Operatőr: Ted Moore

Vágó: Peter Hunt

Zene: Monty Norman

 

 

Képarány: 16:9

Hangok: magyar, angol, cseh, lengyel 5.1

Feliratok: magyar, angol, cseh, lengyel, bolgár, horvát, ivrit, izlandi, portugál, román, török

Extrák: Interaktív menü, kisfilmek: 007: Licence to Restore (11:09'), The Guns of James Bond (4:50'), Premiere Bond (12:30'); jelenetek tematikus elérése, werkfilmek: Inside Dr. No (42:01'), Terence Young: Bond Vivant (17:52'), Dr No 1963 Featurette (8:16'); előzetesek, tévé- és rádióreklámok, képgaléria, audiókommentár

 

(2006. december 3.)