A Halj meg máskor!-ban a látványosan ráncosodó Pierce Brosnant betemette a szuperkütyü-halom, ezért a Casino Royale-ban a készítők visszatértek a gyökerekhez, a Sean Connery-féle, nyersmacsó Bondhoz. Az eredmény egy látványos akció-orgia volt, kémfilm-paródia helyett hihető történettel. A rajongói fórumokon mégis sokan hiányolták Moneypenny-t, Q-t, meg a golyóstollba épített tűvetőt.
Ezt még ki lehetett magyarázni azzal, hogy a Casino Royale "a 0. Bond-film", ezért a kezdő 007-es még nem vodka-martinizik, halálosan beleszeret a mellé rendelt MI6-munkatársba, és néha melléugrik az üldözési jelenetekben. Az újraindítást követő második filmnél viszont el kellett döntenie a készítőknek: vagy visszatérnek a korábbi Bond-sztorik paródiába hajló koktélozós-golfozós-világmegmentős idilljéhez, vagy csinálnak egy újabb Bourne-filmet, Matt Damon helyett Daniel Craiggel.
A Quantum csendjében pont az a zseniális, hogy a rendező, Marc Forster Bourne-epizódba illő akciójeleneteket forgatott le, de közben átmentette a régi Bond-filmek hagyományait is. Craig magyar hangja, Stohl András a szinkronizáláskor még arról panaszkodott, hogy az új részben "nincs vodka-martini, nincsenek kütyük, és még azt sem mondja, hogy A nevem Bond, James Bond". Ez igaz, de ha a Casino Royale volt az a film, ami magasról leszarta a négy évtizedes Bond-mítoszt, akkor A Quantum csendje bondosabb, mint az előző öt rész együttvéve. Csak fel kell fedezni benne a rejtett utalásokat.
A Bond-filmeket az 1964-es Goldfinger óta szigorúan leszabályozott forgatókönyv-minta alapján írják. A filmek mindig a 007-es akciózásával nyitnak, mintha az előző rész utolsó jelenetét látnánk. Ezután meztelen csajok vonaglanak a főcímzene alatt, majd Bond megkapja M-től az aktuális feladatot, világkörüli útja során találkozik az ellene küldött bérgyilkosokkal, meg minimum két dögös nővel, és végül elintézi a főgonoszt, aki mindig valami extrém helyen felépített rejtekhelyen bújkál.
A Quantum csendje Timothy Dalton Bond-filmjeivel áll legközelebbi rokonságban. Az 87-es Halálos rémületben a Roger Moore-féle, paródiába hajló Bond-érát váltotta le. Dalton, miután újraolvasta Fleming regényeit, esendőbbnek akarta mutatni a 007-est, olyan embernek, aki ugyan Anglia nevében gyilkol és töri össze a női szíveket, de képes mélyebb érzelmekre is. A hasonlóság a 89-es A magányos ügynök és A Quantum csendje között egyértelmű: Bond 89-ben Felix Leiter CIA-ügynök megölése miatt rendezett egyszemélyes irtóhadjáratot, most meg azokat a gyilkolja módszeresen, akiknek köze lehetett Vesper Lynd halálához. Mindkét filmben elveszíti az MI6 támogatását, és csak M-nek köszönheti, hogy önfejű parancsmegtagadása ellenére életben marad.
A Timothy Dalton-filmekre utalás már a Quantum csendje nyitójelenetében megtörténik: Bond egy kanyargós hegyi úton keveredik autós üldözésbe, ugyanúgy, mint a Halálos rémületben elején. Az autózás meglepő fordulattal és egy cinikus benyögéssel zárul, ilyenek Roger Moore filmjeiben voltak rendszeresen (például amikor a Polipkában a kubai szökése után a minirepülőjével beállt egy benzinkúthoz azzal a dumával, hogy "Teli kérem!"). Az ezután következő főcímzenében meg végre megint vonagló meztelen nők vannak (és nem színes tapéta előtt lövöldöző rajzfilmfigurák, mint a Casino Royale-ban), ami szintén a Bond-filmek kihagyhatatlan eleme.
A főcím és a kötelező londoni eligazítás után Bond Haitin kezdi a nyomozást. Ez újabb tisztelgés a korábbi filmek (Dr. No, Tűzgolyó, Élni és halni hagyni, Halj meg máskor) karib-tengeri helszínei előtt, és a regények felé, amiket Ian Fleming jamaicai nyaralójában, az Aranyszemben írt meg. A 007-esre vadászó bérgyilkosok rendszerint már itt akcióba lépnek, egy újabb látványos üldözési jelenetben. A Quantumban a készítők újra elővették a motorcsónakos hajszát, ami már volt az Élni és halni hagyniban, Az aranypisztolyos férfiban és A világ nem elégben is, csak ez most sokkal tempósabb és látványosabb.
Bondnak mindig kötelező szmokingban is megjelennie, lehetőleg egy kaszinóban. Mivel a Casino Royale végig erről szólt, a készítők a Quantumban inkább operába küldték a 007-est. Ez a motívum is a komolyabbnak szánt Timothy Dalton-filmekre utal, a Halálos rémületbenben a Bondnak egy hangversenyt kellett végigülnie, hogy megfigyelhesse a bérgyilkos csellistalányt. És ha már nők: a 007-esnek általában kétféle Bond-nővel van dolga. Az első az egzotikus helyszíneken dolgozó, naiv, helyi MI6-alkalmazott, aki mindent megtesz, hogy a főhős boldoguljon, mégis meghal. Ilyen volt a Tűzgolyó bikinis ügynöke, Martine Beswick. És ilyen az új filmben Gemma Arterton, aki ráadásul pont úgy végzi, mint Shirley Eaton a Goldfingerben, csak itt arany helyett olajjal öntik le.
A másik tipikus női karakter a Bond-filmekben a Főgonosz szeretője, aki a 007-esel való találkozás (azaz a kötelező szexjelenet) után rájön, hogy eddig a rossz oldalon állt. Sokszor maga is bosszút akar állni a Főgonoszon egy régebbi sérelemért. A Tűzgolyóban Domino (Claudine Auger) volt ilyen, a mostani filmben Olga Kurylenko. Benne egyébként a harmadik Bond-lány típus, a főszereplővel egyenrangú partner is megvan, mivel szintén titkosügynök (ugyanilyen karakter volt Barbara Bach A kém, aki szeretett engemben, Lois Chilles a Moonrakerben, és Halle Berry a Halj meg máskorban).
A Quantum csendjében ismét egy titkos nemzetközi terrorszervezet az igazi ellenség, mint a Sean Connery-időszakban a SPECTRE. Az új filmben nincs macskát simogató, kopasz főgonosz, akinek sohasem látjuk az arcát, de az extrém helyen felépített főhadiszállás stimmel. A Casino Royale előtti filmek mindig túl akarták licitálni a korábbiakat, ezért Bond ellenfelei a vulkánok meg a hegyi erődök után kénytelen voltak az űrben, a tenger alatt, vagy a sarkvidéken felépíteni a támaszpontjukat. A Quantum csendjében a sivatag közepén, egy építész-rémálom luxusszállodában iszogatnak és kurváznak a film igazi konspirátorai, egészen addig, amíg Bond-filmek jól bevált forgatókönyve szerint a 007-es és a dögös segítőtársa rájuk nem gyújtja az épületet (lásd még: Dr. No, Csak kétszer élsz, A kém, aki szeretett engem, Moonraker, Az aranypisztolyos férfi, A holnap markában, Halj meg máskor!).
A Quantum csendje a brutális akciójelenetek, és a hűvös precizitással gyilkoló főhős miatt simán lehetne egy negyedik Bourne-film. A hasonlóság nem véletlen: Marc Forster rendező a Bourne-sorozat akciórendezőjét, Dan Bradleyt szerződtette az új filmhez, amiben a 007-es háztetőkről erkélyre ugrál, konyhákban és csatornákban verekszik. Ezekkel sokkal reálisabb lett a 007-es sztorija, és a Bond-filmek összes kötelező kelléke is köréjük tudott épülni, anélkül, hogy nevetséges paródiába fulladt volna a film. Most már tényleg csak az hiányzik, hogy a 23. James Bondban legyen mérgezett toll meg rugóskéses cipő, és akkor kijelenthetjük: a Broccoli-örökösök 100 százalékosan átmentették a Bond-mítoszt a XXI. századba. Moneypenny már nem is annyira fontos.
A Halj meg máskor! bemutatója előtti évben (2001) a producerek és a forgatókönyvírók komoly dilemma elé néztek: a jubileumi, huszadik Bond-film próbálja meg árnyalni a 007-es karakterét, és vigye el a történetet a realitás irányába - vagy maradjon a jól bevált receptnél, és múlja fölül látványosságban az összes addigi részt? A készítők végül az utóbbi mellett döntöttek: az addigi jól bevált Bond-paneleket nyakon öntötték néhány igazán kitűnő üldözési jelenettel, és némi nosztalgikus iróniával. De semmi több. Éppen ezért csak egyetlen dolog van, ami megmenti a Halj meg máskor!-t a szürke középszerűségtől: hallatlan szellemességgel tiszteleg a korábbi részek előtt, miközben egyetlen percig sem veszi magát túl komolyan.
Halj meg máskor!
Michael Apted rendezőnek 1999-ben sikerült elérnie azt, amire Roger Spottiswoode képtelen volt A Holnap markában-nal: nem csak felzárkóztatta a 007-es ügynököt a '90-es évek második felének rohanó világához, de egy ügyes sávváltással elegánsan megelőzte a konkurenciát is. Hála neki Őfelsége titkosügynöke az egyik legnépszerűbb akcióhősként várhatta az ezredfordulót.
Az, hogy Renard az ellopott plutóniummal egy orosz atom-tengeralattjáró reaktorát kívánja leolvasztani a Boszporusz vidékén (jó eséllyel örökre eltűntetve a környékről nem csak Isztambult, de az egész Fekete-tengert) valószínűleg nem lep meg senkit tizennyolc James Bond-film után. Az viszont talán igen, hogy ez a kis világpusztítás a film szende Bond-tündérének, Elektrának a szíve vágya - így ugyanis Azerbajdzsán fekete aranyát egyedül csak az ő családi csővezetékein lehet nyugatra exportálni. Nem egy Agatha Christie-krimibe illő fordulat ez (a 007-es se kemény nyomozómunkával jön rá, hanem egy véletlen elszólásból: Renard ugyanazt a mondatot idézi, amit a kaszinóban Elektra), de mindenképpen érdekes csavar az eddigi "hagyományos" Bond-forgatókönyvekhez képest. És nem mellesleg divatot is teremt: a következő filmben (Halj meg máskor!) ismét egy olyan nő lesz a Főgonosz jobb keze, akit Őfelsége titkosügynöke épp az ártatlan őzikeszemei miatt hív meg pezsgőzni a lakosztályába.
A világ nem elég
Martin Campbell rendező után Roger Spottiswoode-on volt a sor, hogy megpróbálja átmenteni az új évezredbe Őfelsége immáron ötvenen (bár ha csak a filmes diadalútját vesszük figyelembe, negyvenen) túli tikosügynökét - a régi értékek elvesztése nélkül. Próbálkozása felemásan sikerült: A Holnap markában egyaránt bővelkedik impozáns akciójelenetekben és humorban, de a főszereplők kiválasztása enyhén szólva nem sikerült tökéletesre. Michelle Yeoh, valljuk be, nem az a fajta szépség, aki komoly esélyekkel indulhatna "a legdögösebb Bond-lány" címért folyó versenyben. Ugyanakkor Teri Hatcher, (akit sikeres tévésorozata, a Superman legújabb kalandjai miatt jogosan tartottak a '90-es évek szex-szimbólumának) nevetségesen rövid szerephez jut, pedig már csak a hagyománytisztelet is úgy diktálná, hogy a film végén ne az alkalmi női segítőtárs, hanem a Főgonosztól elcsábított Bond-lány legyen a 007-esé...
Akad persze egyéb dolog is a Tomorrow Never Dies-ban, ami miatt joggal háboroghatnak a rajongók. Pédául az, hogy a jó öreg Aston Martin DB-5 immáron nem több londoni szolgálati autónál: a 007-es ezzel jár be az MI6 főhadiszállásra, ha a kötelesség elszólítja őt aktuális partnernője ágyából. Az új BNW 750-esnél persze szériatartozék a rakéta, a műholdas nyomkövető és a fedélzeti számítógép, ráadásul távirányítható is egy mobiltelefonnal. Mégis joggal vetődik fel a gyanú: nem lehet, hogy Őfelsége titkosügynöke pusztán csak azért kényszerült kocsit váltani, mert a patinás BMW-gyár (kihasználva, hogy a United Artists az MGM, és a Broccoli-porontyok rendre görcsösebben spórolnak a forgatási költségeken, mint a skót viccek főszereplői) bőkezűbben támogatta a sorban tizennyolcadik Bond-filmet, mint az Aston Martin?
A film
A magányos ügynök 1989-es bemutatója után hat évet kellett várni az új Bond-filmre, ami példátlanul hosszú idő a sorozat történetében - hiszen korábban hozzászokhattak a rajongók, hogy kedvenc brit tikosügynökük kétévente kap új küldetést az MI6-tól. A kényszerszünetnek prózai okai voltak: a Timothy Dalton főszereplésével elkészített két film korántsem bizonyult akkora kasszasikernek, mint ahogyan azt a készítők előzetesen gondolták - ráadásul a sorozat atyjának, Albert Broccoli producernek egy szívinfarktust követően a '90-es évek elejére fokozatosan leromlott az egészségi állapota (a két dolog sajnos alighanem összefüggött). Broccoli a Licence To Kill után, 1996-ban bekövetkezett haláláig már egyáltalán nem vállalt semmilyen produceri feladatot - a stafétabotot átvevő családtagok (a lánya, Barbara Broccoli és a nevelt fia, Michael G. Wilson) viszont nem akarták egy újabb vegyes fogadtatású Bond-történettel tovább rombolni a 007-es mítoszát.
A film
John Glen 1989-ban ötödik alkalommal irányította a Bond-produkciók jól összeszokott stábját. Sajnos az idő előre haladtával a vágóból lett rendező kísérletező kedve egyre elképesztőbb blődségekbe hajszolta bele a 007-est. Az 1981-es Szigorúan bizalmas régimódi kémfilmeket idéző, puritán stílusát alighanem közelebb érezhette magához, mint az 1983-as, kalandfilmként is kiválóan helytálló Polipkát - így egy többmilliós kitérő után (Halálvágta, 1985) visszatért az esendőbb, sebezhetőbb, érzőbb szívű ügynök archetípusához. Az eredmény a sorozat két olyan ellentmondásos darabjához vezetett, melyeknél csak George Lazenby Bond-ként való ámokfutását utálják jobban a rajongók. Igaz, a Halálos rémületben még előszeretettel vonultatta fel a Bond-filmek elmaradhatatlan jeleneteit (látványos mini-történet a főcímdal előtt, sítalpas üldözés a hófödte hegycsúcsok oldalán, kettős ügynökök, renegát szovjet tábornokok, harmadik világháború rémképe, stb.) - a Licence To Kill viszont már nyomokban sem tartalmaz efféléket...
A film
Roger Moore 1985-ben, hét Bond-filmmel a háta mögött úgy döntött, itt az ideje másnak átadnia (hogy stílszerűek legyünk) a Walther PPK-t. Barázdált homlokkal, jóval ötven fölött nem tartotta túl jó ötletnek, hogy 007-esként ismét hidak és teherautók tetején verekedjen, majd az aznapra jutó ellenkémekre és orgyilkosokra lövöldözés után olyan Bond-lányokkal bújjon ágyba, akiknek az apja lehetne... Albert Broccoli elfogadta Moore érveit, és annak ellenére, hogy a sorozat épp a legnépszerűbb korszakában volt, alkotótársaival új főszereplőt keresett. Elsőként Pierce Brosnan neve merült fel, akit Broccoli a Szigorúan bizalmas forgatásakor ismert meg, ám az ír színész túlságosan fiatalos megjelenése, és a Remington Stelee sorozat gyártóival kötött szigorú szerződése miatt a '80-as évek végén még nem lehetett Őfelsége titkos ügynöke.
A film
A '70-es évek filmkritikusai előszeretettel beszéltek a James Bond filmek egyre romló színvonaláról, és magukban már temetni kezdték a sorozatot. Volt némi igazság a szavaikban, a Gyémántok az örökkévalóságnak (1971) vagy Az aranypisztolyos férfi (1974) a korábban népszerű sorozat mélypontját jelentette. Szerencsére az új 007-es, Roger Moore hamar beletanult a szerepébe - sőt, sok rajongó szerint az A kém, aki szeretett engem és a Polipka fanyar humorú főhőse hasonlít leginkább az eredeti Fleming-regények elegáns, stílusos, de legfőképpen angol titkos ügynökére.
A film izgalomfaktora tehát ezúttal is a maximumon áll. Téli extrémsport-bemutató, látványos autós üldözés, hajmeresztő ejtőernyős ugrás az Eiffel-toronyból, óriás-zeppelin a Golden Gate hídnál... A forgatókönyvírók, a kaszkadőr-koordinátorok és a speciális effektusok felelősei igazán kitettek magukért. Ezért érthetetlen, hogy mit keres a film közepén az a majdnem háromnegyed órás üresjárat, amelyben Bond (és az egész MI6 felső vezetése) frakkban-cilinderben az Ascoty Derbyn figyeli a nagy lóverseny-rajongó hírében álló Zorint. Ráadásul pár jelenettel később Őfelsége titkosügynöke is felcsap zsokénak. A különféle szerkentyűkkel mindig a 007-es felbukkanásakor manipulálható akadálypálya a sorozat legendás '60-as évekbeli hőskorában is joggal pályázhatott volna a Bond-filmek legidétlenebb gyilkossági módszerének díjára - az, hogy egy ilyen ötlet a papírkosár helyett végül a Roger Moore-t búcsúztató Bond-film forgatókönyvében kötött ki, különösen szánalmas.
A film
A 007-es ügynök színvonalas kalandjaiért felelő producer, Albert Broccoli sohasem tartotta magát igazán babonásnak - de a sorban tizenharmadik Bond-filmnél bőven volt miért izgulnia. Nyílt titok volt, hogy az 1983-as évben egyszerre két Bond-film fog versengeni a nézők kegyeiért. Kevin McClory ugyanis élt az eredeti Thunderball-regény rá eső szerzői jogaival, és Irvin Kershner rendezővel karöltve leforgatta a Tűzgolyó remake-jét - ráadásul az "ős-Bonddal", Sean Conneryvel a főszerepben (Connery korábban többször is azt nyilatkozta, hogy többé nem ölti magára a 007-es méregdrága öltönyeit, ezért filmje nem kis iróniával a Soha ne mondd, hogy soha címmel futott a mozikban).
A tizenharmadik Bond-történet már az eddigiek alapján is hallatlanul izgalmas lenne, ám a készítők biztosak akarnak lenni abban, hogy a mozipénztáraknál legyőzik McClory Never Say Never Again-jét, és csavarnak még egyet a történeten. Arra számítanak, hogy a Thunderball remake-je a szokásos vízalatti felvételekkel operál majd, és készítői ragaszkodni fognak Blofeldhez, a macskasimogató, őrült kopaszhoz, mint főgonoszhoz (ha már McClory a jogi hercehurcák során elnyerte magának a SPECTRE eredeti ötletgazdájának címét...) - ezért az Octopussy-ban kiemelt szerepet szántak az egzotikus helyeken, elsősorban Indiában játszódó jeleneteknek. Ezzel a lépéssel persze nem titkoltan annak a divathullámnak akartak megfelelni, amelynek hatására a '80-as években felülreprezentáltak voltak "a brit korona ékkövét" középpontba állító filmtervek. Ide tartozott például a Gandhi (1982), az Út Indiába (1984), és a készülő Indiana Jones és a Végzet Temploma (1984) - utóbbi Lucasfilm-produkció és a Polipka stílusa között egyébként meglepően sok a hasonlóság...
A film
Az 1976-os A kém aki szeretett engem-mel és az 1979-es Moonraker-rel a Bond-filmek alkotói egy saját maguk által generált kényszerpályára tévedtek: jogos elvárás volt a nézőktől, hogy a mindenkori új film egzotikus tájak, látványosság, és humor tekintetében lekörözze az előzőt. Mivel a 007-es látványos külsőségek között megfordult már a világ minden táján, járt az óceán mélyén és lövöldözött az űrben is, nem igazán maradt a jó öreg Földön (és közvetlen vonzáskörzetében) olyan hely, ahová egy épeszű főgonosz (már ha létezik egyáltalán ilyen a James Bond-filmek esetében...) felépíthette volna a titkos búvóhelyét holmi világuralom reményében, anélkül, hogy Őfelsége titkosügynöke ne robbantotta volna előbb vagy utóbb atomjaira.
A 007-es ezúttal nem kap semmiféle ketyerét Q-tól. Albert Broccoli producernek a Holdkelte után egy időre elege lett a csillogó-villogó, berregő, robbanó szuperkacatokból, és ebben egyet értett vele John Glen, a vágóból lett rendező (ez afféle hagyomány lehet a Bond-stáb körében, hiszen Peter Hunt ugyanígy kezdte) is. A modellváltás jegyében Bond már a nyomozás első helyszínén, Spanyolországban elveszíti szuperjárgányát: a minden bizonnyal tengeralattjáróvá is átalakítható Lotus Espritben beindul az önmegsemmisítő, mikor egy óvatlan tucat-bérgyilkos megpróbálja felfeszíteni az ajtaját. A Bond-rajongók persze megnyugodhatnak, nem marad el az autós üldözés. Egy dekoratív hölgy, aki bájos arca ellenére leginkább azzal hívta fel magára Bond figyelmét, hogy egy nyílpuskával keresztüllőtte azt a gengsztert, akit a 007-es éppen kifaggatott volna, fájdalomdíjként Őfelsége titkosügynökének rendelkezésére bocsátja apró, sárga Citroen-jét. A bérgyilkosoknak szögletes benzinbatárjaikkal igencsak (ló)erőfölényben vannak, így a menekülők kénytelen kihasználni a vidéki táj adottságait - a Bond-filmek egyik legötletesebb üldözési jelenetével ajándékozva meg a nevetgélő nézőt.
A film
Bár az 1976-os A kém aki szeretett engem stáblistájának végén ott díszelgett a felirat: "James Bond visszatér a Szigorúan bizalmas című filmben!", három évvel később mégsem a For Your Eyes Only mellett döntött az immár egyedül maradt producer, "Cubby" Broccoli. Ian Fleming harmadik regénye, a Moonraker egy második világháborút túlélt őrült náciról szólt, aki űrrakétáival Londont akarja bosszú gyanánt eltörölni a Föld színéről. Az erőteljes science-fiction beütésű történetet fenntartásokkal kezelték a filmjogok tulajdonosai, ám az 1977-es Csillagok háborújának váratlan sikere után Broccoli úgy döntött, kihasználva a tomboló sci-fi őrületet nemcsak hogy leporolja Fleming elfeledett hidegháborús regényét, és felküldi Bondot az űrbe - de lézerpisztolyt is ad a kezébe, a jó öreg Walther PPK helyett.
Miss Goodhead foglalkozását tekintve kémnő a CIA-nál, bár ezt a The Spy Who Loved Me Amaszova őrnagyával ellentétben sokáig titokban tudja tartani. Első osztályú kiképzésben részesült: a csábításban ugyanúgy profi, mint űrhajóvezetésben (és erről nem is rest meggyőzni a 007-est). Szuperkütyük terén is sokkal jobban ellátták, mint Bondot (aki ezúttal csak egy bombával felszerelt órát, egy fényképezőgépet és egy darts-készlettel kombinált cigarettatárcát kapott Q-tól). A "standard CIA-felszerelés" a következőkből áll: parfümbe rejtett lángszóró (Bond szarkasztikusan meg is jegyzi, hogy nem túlságosan kedveli az ennyire erős illatot), retikülbe rejtett adóvevő, nyílvetővel ellátott Titkos Napló, és egy méreggel preparált toll (utóbbi annyira megtetszik Bondnak, hogy egyszerűen zsebre teszi - és milyen szerencse, hiszen csak ezzel tudja legyőzni az óriáskígyót a sziklatemplom medencéjében).
A film
A The Spy Who Loved Me nem véletlenül vált a rajongók kedvencévé, minden összetevő megvan benne, hogy a legjobb Bond-filmként emlegessük. Ami valóságos csoda, tekintve a forgatási nehézségek hosszú sorát... Albert R. Broccoli producerre hatalmas nyomás nehezedett, ez volt ugyanis az első Bond-film, amelyet korábbi állandó tettestársa, Harry Saltzman nélkül volt kénytelen menedzselni. Saltzman mindig is szeretett a 007-eshez hasonlóan nagy lábon élni, pezsgőre, kaviárra, állófogadásokra és szerencsejátékra rendszerint a többszörösét költötte, mint amennyit egy-egy filmjével megkeresett. Ráadásul azok a vállalkozások, amelyekben meg kívánta forgatni a pénzét sorra csődöt mondtak - így a '70-es évek közepére hatalmas adósságokat halmozott fel. Mikor kiderült, hogy mindennek a tetejében még a felesége is gyógyíthatatlan betegségben szenved, összeroppant. Kénytelen volt eladni a Fleming-regények megfilmesítési jogának rá eső részét Broccoliéknak.
egymástól ennyire távol eső helyszínekre ilyen rövid idő alatt. A kezdő képsorok sítalpas üldözése után irány az MI6 tengeri támaszpontja: az Admiralitás egy eltűnt atomtengeralattjáró előkerítését bízza Bondra - a dolog pikantériája, hogy a szovjetek is elveszítettek egyet. A különös eseményekről csak egyvalaki tud érdemi információt, egy kairói elit klub tulajdonosa. Vele azonban nem csak a brit és a szovjet hírszerzésnek lenne fontos találkozni, hanem a Főgonosz pribékjeinek is. Vasfogú (a Bond-mitológia legnépszerűbb hórihorgas gyilkosa) hamarabb találkozik az informátorral, és csillogó cápafogsorával (amolyan vámpír-karikatúra módjára) átharapja a nyakát - no és bizonyítva, hogy ő több, mint holmi ostoba pengekalapos kínai, nem felejti el magával vinni az ügynökök által hőn áhított mikrofilmet sem. A szovjet és a brit kém összetalálkoznak. Mindent tudnak egymásról, amit tudni kell (Amaszova őrnagynak a Bacardi a kedvenc itala, míg Bondnak a Vodka-Martini), és hamar kiderül, hogy nem csak az ágyban jók együtt, hanem a nyomozásban is. Romantikus kalandfilmekbe illő helyszíneken fordulnak meg így kettesben: naplemente a végtelen homokdűnék felett (ebben a jelenetben még az Arábiai Lawrence jól ismert dallamai is felcsendülnek), vitorlázás a Níluson, luxus vonatút az Oroszországból szeretettel előtti tisztelgésként...
A film
Ian Fleming utolsó regénye Az aranypisztolyos férfi egy évvel a halála után, 1965-ben jelent meg. A népes olvasótábor ezt tartja a leggyengébb Bond-történetnek, mivel Fleming sajnos már nem tudta befejezni a kéziratot. Eredetileg az író kedvenc karibi szigetén, Jamaicán játszódik (akárcsak az Élni és halni hagyni), Guy Hamilton rendező azonban egzotikusabb tájakat akart bemutatni, mikor 1974-ben elkezdődött a forgatás. Iránt és Libanont hamar elvetették (a Közel-Kelet nem volt ekkortájt népszerű hely az olajválság miatt), Vietnam pedig az ott dúló háború borzalmai miatt maradt ki, mint lehetséges forgatási helyszín. A rendező és a forgatókönyvírók (Ted Moore és Oswald Morris) végül Thaiföld apró sziklaszigeteit és Hongkong hatalmas, úszó piacát látva látványos távol-keleti díszletek közé álmodták meg a 007-es legújabb kalandját.
A gondok ott kezdődnek, hogy a főcím előtt most sem a 007-est látjuk akció közben, hanem azt, ahogyan Scaramanga és segítőtársa, egy gonosz kis törpe (Herve Villechaize) a tengerparti luxuserődítményük mélyén felépített tükörlabirintusban játszanak fogócskát egy kalapos gengszterrel. A groteszknek szánt elvarázsolt kastély látványa nem túl érdekes és nem is igazán látványos (úgy tűnik, ahhoz, hogy egy történetben hátborzongató díszletté váljanak a cirkuszi és vidámparki látványosságok, olyan alkotók kellenek, mint David Lynch, Tim Burton, vagy egynémely Batman-képregény rajzolója), de ezt még megbocsátja a néző, hátha később változik a helyzet. Nem változik. Az elvarázsolt kastély a film végén is inkább tűnik kihalt panoptikumnak, mint a Gonosz veszedelmes és titokzatos főhadiszállásának. Sehol egy neonszínű gumicsizmás, géppisztolyos őrjárat, a napágyút egyedül a gyilkos hajlamú, izgága törpe, és egy megtermett szerelő hivatott védeni. No és persze maga Scaramanga, aki, ha a forgatókönyvírók kicsit is jobban odafigyelnek rá, akár tényleg lehetett volna James Bond egyfajta (nem feltétlenül) gonosz "ikertestvére", hiszen a közös ebéd-jelenetnél is erről folyik a társalgás: mindketten hidegvérű gyilkosok, csak míg a munkája elismeréseképp az aranypisztolyos férfi hatszámjegyű összegeket vághat zsebre, Bondnak legfeljebb csak a nyugdíjalapja hízik, és még jelentésírással is vesződnie kell.
A film
A Gyémántok az örökkévalóságnak után az addigi James Bond, Sean Connery végérvényesen úgy döntött, szögre akasztja a 007-es elegáns öltönyét és megbízható Walther PPK-ját. (Tíz évvel későbbi visszatérése a Never Say Never Again-nel csupán Kevin McClory ügyes sáfárkodása a Fleming regények szerzői jogával - az 1983-as év "hivatalos Bond-filmje" majd az Octopussy lesz.) Connery egy interjújában elmondta: minden vágya az volt, hogy saját golfpályája és saját bankja legyen. Mivel a '70-es évek elejére már mindkettővel rendelkezett, teljesen fölöslegesnek érezte Bond-filmek forgatásával múlatni az időt. A készítők így kénytelen voltak új 007-es után nézni.
A 007-es kiszabadítja Solitaire-t Kananga fogságából, de a biztonságot jelentő CIA főhadiszállást már nem érik el: a Főgonosz zsoldosai páratlan üldözési jelenetekben nehezítik meg a menekülők dolgát. Nyaktörő kergetőzést láthatunk a sportrepülőtéren, majd ezt követi egy még látványosabb: a motorcsónakos menekülés New Orleans mocsaras holtágaiban igazi csemege a műfaj szerelmeseinek, mely nem nélkülözi a humort sem (a bérgyilkosok félszigeteken átugrató csónakjai kerti úszómedencékben, vagy épp egy esküvői sokadalom ünnepi tortájának közepén végzik). Nem maradhat el a Főgonsz magánhadseregéből testi erejével vagy különös adottságaival kilógó Bikanyakú Martalóc sem, akinek ősképe hagyományosan Odd Job, a Goldfinger pengekalapos kínaija. A Élni és halni hagyni-ban egy hórihorgas, kampókezű néger tölti be ezt a szerepet, aki a rá szegezett pisztoly csövét is vigyorogva hajlítja el (és Bond is csak úgy tud fölébe kerekedni, hogy kihajítja egy száguldó vonatból).
A film
A sorban hatodik Bond-film, az 1969-es Őfelsége titkosszolgálatában korántsem bizonyult akkora kasszasikernek, mint ahogyan azt a vágóból lett kísérletező kedvű rendező, Peter Hunt szerette volna. A kritika alapvetően két ponton támadta a filmet: a történet túlságosan brit, George Lazenby viszont egyáltalán nem az. A producerek persze csak egy pillanatig estek kétségbe e vádak hallatán. Mivel továbbra sem tettek le abbéli szándékukról, hogy filmre vigyék az össze Fleming-regényt, azonnal beindult a válságmenedzselés. Az On Her Majesty's Secret Service csúfos kudarcát ráfogták Lazenbyre, majd gyorsan megszabadultak tőle. A Bond-széria amerikanizálása jegyében ezúttal egy olyan történetet kerestek, amelyik nem az egykori gyarmatokon játszódik - a Diamonds Are Forever épp megfelelő volt a Las Vegas-i helyszíneivel. Sokáig úgy volt, hogy a főszerepet egy amerikai sztár, John Gavin játssza majd, ám az utolsó utáni pillanatban sikerült rávenni Sean Conneryt, hogy kilenc évvel az első, és öt évvel az utolsó Bond-filmje után még egyszer és utoljára öltse magára a 007-es hófehér szmokingját, csavarja fel a hangtompítót a Walther PPK-ra, és tömje tele a zsebeit Q kütyüivel.
Utóbbi űrjátékszer egyébként Blofeldé (akit ezúttal Charles Gray alakít, sajnos lényegesen rosszabbul, mint elődei). A SPECTRE örökös ura nem elégszik meg annyival, hogy a dél-afrikai gyémántkereskedelem és a Whyte Techtronics nevezetű magán-kutatólaboratórium is az ő kezében legyen, neki az egész világ kell, lehetőleg azonnal. A laborba csempészett drágakövek segítségével összerakott műholdat Föld körüli pályára állítva, egy távoli olajfúró toronyból (narancssárga gumicsizmás zsoldosokkal körbevéve) fenyegeti a nagyhatalmakat - egészen addig, amíg fel nem bukkan a színen a brit szuperügynök, no meg egy köteléknyi katonai helikopter.
A film
Conerry már a Csak kétszer élsz forgatása előtt is tett olyan kijelentéseket, hogy a filmipar beskatulyázta őt egy sármos akcióhősnek, aki a kasszarobbantó, könnyed műfajon kívül már nem képes bizonyítani, és hogy a következő James Bond filmje lesz az utolsó. Hiába próbált meg filmbéli alteregójától gyökeresen különböző életstílust felvenni (például kínosan ügyelt arra, hogy nyilvános helyeken drága pezsgők helyett sört igyon - és soha nem kért Vodka-Martinit, sem felrázva, sem keverve), az interjút készítő újságírók rendszeresen Mr. Bondnak szólították - sőt, egy ízben maga a brit királynő is... "Torkig vagyok ezzel a figurával, soha többé nem vállalom el Bond szerepét!" - nyilatkozta nem egyszer. "Minden résznél ezt mondja." - nyugtázta a skót színész kirohanásait Harry Zaltzman producer, és magában már annak örült, hogy az efféle nyilatkozatok milyen jó reklámot jelentenek a készülő filmnek. Ám a You only live twice 1966-os bemutatója után kiderült: Sean Connery ezúttal tényleg komolyan gondolja távozását.
A szanatóriumnak álcázott titkos bázis hölgyvendégei valóban nem kapnak olyan hangsúlyos szerepet, mint a korábbi Bond-lányok - olyannyira nem, hogy csak találgatni tudja a néző: vajon miért hívják őket A Halál Angyalainak (és hogy vajon azért nem kapott-e többé Bond-szerepet Lazenby, mert a filmben két hölgyhöz is átlopózott éjszaka, elkapni valami csúnya vírust...). Diana Rigg, az ünnepet színpadi színésznő (akinek kulturális érdemei elismeréseként az angol királyi udvar női lovagi címet adományozott) kitűnő választás a széltől is óvott maffiózó-csemete, Tracy Divicenso szerepére - más kérdés, hogy az eleve dramaturgiai képtelenségnek számító esküvői jelenetben azért nyújt olyan vérszegény alakítást, mert egyáltalán nem jött be neki George Lazenby arrogáns, fontoskodó, és folyton hölgykollégái fenekére csapó stílusa...
A film
Az 1967-ban bemutatott Csak kétszer élsz tökéletes folytatása a Tűzgolyónak, hiszen a dramaturgia és a felvonultatott trükkök tekintetében nemcsak kiválóan követi, de néhol túl is szárnyalja a negyedik, búvárhadsereges-cápaakváriumos Bond-film "szélesvásznú kalandregény" stílusát. A recept tehát a régi, csak a rendező új: Lewis Gilbert azonban kollégáival ellentétben nem akarja saját szája íze szerint megreformálni a sorozatot, bőven megelégszik annyival, hogy tartja az előző részek színvonalát. Kiváló arányérzékének köszönhetően a Csak kétszer élszben benne van minden, amit a közönség szeretett a Dr. No-ban és a Tűzgolyóban: szikrázóan kék tenger, fürdőruhás Bond-lány, trükkös kémfelszerelés, nyaktörő üldözéses jelenetek, szupertitkos földalatti támaszpont a világ végén - és végre itt van személyesen a Főgonosz, Blofeld is, akit eddig legfeljebb csak macskát simogatni láttunk.
Bond titkosügynök-státusza viszont alighanem megkopott az utóbbi időben, hiszen felettesei kénytelenek eljátszatni a 007-essel a saját halálát (innen a hangzatos cím is), hogy tényleg a legnagyobb titokban küldhessék a Távol-Keletre nyomozni. Mert a nagyhatalmak eltűnt űrhajóinak ügye mögött természetesen most is a kínaiak (a korai Bond-filmek állandó hunyói), állnak. Blofeld a közülük toborzott, passzosruhás magánhadsereggel figyeli nevetve, ahogyan az Egyesült Államok és a Szovjetunió egymást gyanúsítja az űrkomp-rablással - a kopasz terroristavezér reményei szerint kirobbantva ezzel a harmadik világháborút. Sajnos Blofeldnek ezúttal sincs szerencséje. A 007-es jön, lát és győz (közben persze kitanulja keleti kollégái jakuza- és szamuráj-módszereit, valamint a látszat kedvéért megházasodik). Teszi ezt olyan eleganciával és tűzerővel, hogy az eredmény láttán a legmegátalkodottabb ellen-Bond-rajongó is alighanem elégedetten nyugtázza: nem véletlenül ez fickó a nyugati világ hírszerzőinek legjobbika.
A film
McClory korántsem bizonyult olyan jó írónak és producernek, mint ahogyan azt hangoztatta magáról. A forgatókönyv lassan haladt, a forgatások elkezdéséhez nem sikerült egyetlen bőkezű támogatót sem keríteni, így nem csoda, ha Fleming (aki ahhoz szokott hozzá, hogy nyugodt körülmények között, két-három hónap alatt ír meg egy könyvet jamaicai nyaralójában) végül elveszítette a türelmét, és otthagyta a készülő produkciót. Egymaga fejezte be a Tűzgolyót, immáron regényként, amit 1961-ben McClory is elolvasott - és beperelte Fleminget, aki állítása szerint számtalan olyan elemet vett át a Thunderball-forgatókönyvből, amit eredetileg nem is ő talált ki. Fleming nem aggódott a per miatt. Menő ügyvédei voltak, ráadásul két váratlanul felbukkanó producer (Saltzman és Broccoli) igen tekintélyes összeget kínált neki az addig megjelent, és a jövőben megírt Bond-történetek megfilmesítési jogáért cserébe. A két filmmogul kedvenc története pont a Tűzgolyó volt, ezzel szerették volna indítani a tervezett kémfilm-sorozatukat - ám az ügyvédeik tanácsára végül mégis a Dr. No mellett döntöttek, hosszadalmas jogi huzavonákat elkerülendő.
A második típusba tartozó nő az ellenfél táborához tartozik. Általában a Főgonosz szeretője, de a Bonddal folytatott viszonya során rájön, kinek az oldalán kellene igazából állnia - és onnantól már a lehető legodaadóbban segíti Őfelsége titkos ügynökét. A Thunderballban tipikusan ilyen a bájos búvárlány, Domino (Claudine Auger), aki saját maga kíván bosszút állni a gonosz Largón, mikor Bondtól megtudja, hogyan és miért halt meg a bátyja, a Vulcan pilótája. A harmadik csoportba a Főgonosz halálosan szép elit testőrei és bérgyilkosai tartoznak. Őket szinte soha nem lehet átállítani a jó oldalra, hiszen legjobb tudásuk szerint dolgoznak Bond elveszejtésén - de persze sohasem zárkóznak el attól, hogy mindeközben leteszteljék a 007-es legendás férfiúi helytállását. A Thunderballban így tett Largo bérgyilkosnője, Fiona Volpe (Luciana Paluzzi) is - végül persze elnyerte méltó büntetését: saját emberei lőtték le figyelmetlenségből egy előkelő koktél-partin.
A film
A sorban harmadik, 1964-ben bemutatott Bond-film nem véletlenül vált a rajongók kedvencévé. A rendező személye új (Terence Young helyett Guy Hamilton), minden más maradt viszont a régi: a 007-es elegáns, lehengerlő modorának képtelenek ellenállni a nők, és mintegy mellékesen ismét megmenti a világot a katasztrófától. A Goldfinger a maga idejében rekord nézettséget produkált (egy ideig Guiness-csúcstartó is volt, mint a gyártási költségeit legrövidebb idő alatt visszahozó film), bár tegyük hozzá, hogy ehhez az eredményhez a kiváló alkotói gárdán túl nagyban hozzájárult a talpig aranyba mártott Shirley Eaton, és az ekkor debütáló, legendás Aston Martin DB-5, amely a mai napig az egyik legnépszerűbb "ügynök-tartozék" Q (Desmond Llewelyn) furmányos találmányai közül.
Csupa olyan jelenet ez, amelyek innentől kezdve meghatározó összetevőivé válnak a népszerű kémfilm-sorozatnak. A Goldfinger pontosan ezek miatt fontos mérföldkő a 007-es sikertörténetében, hiszen ez az első ízig-vérig Bond-film. Itt láthatunk először olyan "mini-történetet" a főcímzene előtt, amely mintha csak a sármos titkosügynök egy korábbi történetének záróakkordja volna, amolyan "az előző rész tartalmából"-összefoglaló. Bond egy műsirállyal a fején(!), búvárruhában érkezik meg egy valószínűsíthetően szupertitkos támaszpontra, melyet a rá jellemző hűvös eleganciával, hófehér szmokingot öltve repít pár perccel később a levegőbe - ez a jelenet (a rendező, Guy Hamilton újítása) nemcsak megadja a kezdő löketet egy ígéretes akciófilmnek, de olyan későbbi kasszasikernek bizonyuló alkotások dramaturgiai ívét is meghatározza, mint amilyenek az Indiana Jones kalandfilmek lesznek jó húsz évvel később.
A film
A film
Fleming saját bevallása szerint mindig is puszta kedvtelésből írt. Ám idővel a sokadik nagy népszerűségnek örvendő, milliós példányszámot produkáló regénye után úgy érezte, itt az ideje, hogy kitalált hőse a könyvesboltok bestseller listái után a filmvilágot is meghódítsa. A kezdeti lelkesedése azonban hamarosan alábbhagyott, mivel a Thunderball, amely eredetileg nem is regénynek, hanem filmforgatókönyvnek indult, nem nyerte el a producer-világ tetszését. A CBS csatorna (amely már 1954-ben leforgatott egy igen vérszegényre sikerült Casino Royale tévéfilmet) 1958-ban megkereste Fleminget egy sorozat-tervvel, aki el is készítette hat epizód vázlatát, ám végül nem valósult meg egyik ötlete sem. Hasonló sorsra jutott az NBC félórás epizódokból álló kalandfilm sorozata is, a Jamaica parancsnok - bár ennek egyes elemei később visszaköszöntek a Dr. No forgatókönyvében. Kevin McClory, aki egykor a Thunderball regény- és forgatókönyv-változataiba is besegített, szintén el akart készíteni ezidőtájt egy filmet James Bond, a titkosügynök címmel, ám kellő mennyiségű pénz híján ez a próbálkozás is zátonyra futott.
A legelső Bond-film kedvező fogadtatása persze nem csak a tőkeerős producereknek és a jól megválasztott főszereplőnek (vagy a köztudatba szabályosan berobbanó, modellből lett színésznő, Ursula Andress bájainak) köszönhető, sokkal inkább a jó időzítésnek. 1962 igen mozgalmas év volt: John Glenn asztronauta sikeresen megkerülte a Földet, az addig brit gyarmati státuszban lévő Jamaica kinyilvánította függetlenségét, és ez év végére esett a kubai rakétaválság is, amely napokon át egy pusztító nukleáris háború rémképével fenyegette a világot. Az űrverseny, a jobbára üdülőhelyként ismert Karib-térség "sötét titkai", és az egymásnak feszülő atomhatalmak egy olyan fojtogató légkört teremtettek, amely '60-as évek (és a későbbi időszak) Bond-történeteiben igen népszerű díszletnek bizonyult. A Dr. No már csak azért is tökéletes választás volt egy kémsorozat indító mozifilmjének, mert a fentiek közül mindegyik elem megtalálható benne: Dr. No, az őrült zseni karib-tengeri titkos támaszpontja mélyén focipálya méretű masinákkal zavarja az USA rakétakísérleteit - egészen addig, amíg a britek elsőszámú szuperkémje bele nem löki őt egy radioaktív folyadékkal teli medencébe.
A film